Katherine Faye Hanley
Név: Katherine Faye Hanley
Kor: 19
Nem: nő
Faj: Mortal angyal
Születési hely; idő: USA/Los Angeles;1992.12.08
Jellem: Soha nem voltam az a fajta ember, aki körül megállt a víz. Szeretem, hogy ha a zajlanak a dolgok körülöttem, de azt még inkább, ha én vagyok a középpontban. Imádok az emberekkel úgy játszani, mint a macska az egérrel. Minden lehetőséget és alkalmat kihasználok, hogy elérjem a céljaimat. Sokszor szoktam „színészkedni” ezzel is bebizonyítva, hogy az emberek mennyire nem figyelnek a másikra. Nagyon céltudatos és soha meg nem hátráló típus vagyok, aki ha kell ártatlan, védtelen kislány; olykor komoly felnőtt; hol pedig igazi végzet asszonyává változok... és ami a legfontosabb, sohasem tudhatod, épp melyik énemmel állsz szemben. Nagyon tudok szeretni, de ha valaki megbánt azzal kegyetlenül viselkedek. Hűséges vagyok mind a kapcsolataiban, mind az ígéreteiben. Nem egyszerű tőlem megszabadulni, mert megdöbbentően makacs a természetem.
Külső: Szemeim gyönyörű kék színűek, amik igazán figyelemfelkeltőek. Mindig gyönyörű szépen ragyognak, s úgy tudok velük nézni, mintha az ember veséjébe látnék. Szemöldököm szépen ívelt. Arcomra bájos vonások jellemzőek. Ajkam közepesen teltek. Nem vagyok tipikusan modell alkat a magam 165 cm-vel, de szerintem ez éppen így jó. Lábaim hosszúak, és formásak. Alakom, véleményem szerint tökéletes. Hajam mindig is nagyon hosszú volt, ez most sincs másként, körülbelül a hátam közepéig érhet. Csillogó természetes színben pompázik és az esetek többségében göndörtincsek keretezi az arcom. Bőröm makulátlan és bársonyos tapintású. Járásom könnyed, kecses. Ruhatáramban megtalálhatóak kisebb számban a farmerok és pólók, de azokból is a divatosabb fajta. Túlnyomó részt azonban a csinos, nőies ruhákat, és a hozzájuk illő magas sarkú cipellőket részesítem előnyben. Amikor viszont sminkkelem magam akkor általában a természetes színeket szeretem használni, de persze akadnak néha kivételek is.
Átváltozott alak: 
Play by: Lyndsy Fonseca
Titulus: Mysterious Beauty
Képesség: Nincs
Anya: Nem ismertem (Angyal volt)
Apa: Grayson Hanley;42;Nagyon szeretjük egymást, de mint mindenhol itt is vannak titkok, de azért mindent egybevéve, kiváló a kapcsolatunk
Testvérek: Nincs
Egyéb hozzátartozók: Nincs
Múlt: Azt kérdezed milyen volt idáig az életem? Lássuk csak. Hát mindent összevetve, úgy tudnám megfogalmazni, hogy szívás. Elég nehéz beszélnem róla, hiszen nagyon összetett és nem igazán vidám, de bízom a jó végekben és remélem, hogy az én történetem is jól fog végződni. Na de kezdjük az elején.
Egy hideg téli napon, 1992. December 8.-án Los Angeles-ban születtem. A mi városkánk minden egyes lakója a hideggel küszködött és azzal, hogy hogyan jutnak el majd másnap a munkahelyükre, vagy éppen az iskolába, vagy kinek ahová kell. Kivéve egy családot, az enyémet. A nagy sürgés-forgás stimmel, de nem éppen az előbb felsoroltak miatt, hanem azért mert én megszülettem.
A családom első és utolsó gyermeke ként születtem be a Hanley családba, hiszen édesanyám belehalt a szülésbe. Talán abban a pontban pecsételődött meg a sorsom, nem tudom, de legalább szerettek. A legjobban apa szeretett, hiába, hogy miattam meghalt az a nő, akit szerelemmel szeretett, én mégis egy kis boldogságot, hoztam az életébe. Annyira ragaszkodtunk egymáshoz, hogy azt elmondani sem lehet. Tény, hogy a szeretetét ki is érdemeltem: az apa volt az első szó, amit kimondtam, vagy általában a húsvéti nyuszik rejtekhelyét is együtt kerestük meg. Apa kísért el az oviba, és mindig ő is jött értem. Nagyon jó kislány voltam. Szót fogadtam apának, a dadámnak, satöbbi, de ennek ellenére, még is volt valami kis furcsaság az életemben. Így tehát nyugodtan kijelenthettem, hogy „A látszat néha csal”, vagy éppen azt is, hogy „Nem minden arany, ami fénylik”.
Alig múltam 5 éves, amikor kezdtem annak tudatára ébredni, hogy valamiben más vagyok, mint a többi velem egykorú gyerek. Sokszor álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne ha angyal lehetnék, legalább találkozhatnék az anyukámmal, vagy körberepülhetném az angyalok városát. Mikor azonban ez a vágyam egy szempillantás alatt valóravált egy kissé megrémültem, hiszen soha nem gondoltam, volna, hogy azzal, hogy nagyon szeretném, angyal szárnyakat kapok és egyre több zűrt is magam köré. Hihetetlen dolog volt, de mégis valós. Minden egyes nap nyaggattam apát, hogy nézze, meg mire vagyok képes, és hogy segítsen kitalálni mi is ez valójába. De ő mindig csak ugyanazokat az unalmas válaszokat adta. „Majd később kicsim.” „Ne most, majd máskor.” „Most nem érek rá.” Vagy éppen egyszer azt is hozzá vágta a fejemhez, hogy ne beszélj hülyeségeket, nincsen olyan ember a földön akinek angyal szárnyai lennének. Menjek, és inkább tanuljak, vagy vásároljak valamit, őt pedig hagyjam dolgozni.
Igazán rosszul estek az ilyen és ehhez hasonló mondatok, amik elhagyták a száját. Tudtam, hogy neki is van elég problémája amióta átvette nagyapától a céget, de egy kis időt akkor is tölthetne velem, ugyan, úgy ahogy annak idején tette. De sajnos még sem tette.
Ahogy telt múlt az idő, én egyre többet és többet szerettem volna megtudni erről az egész jelenségről, ezért az összes ilyen könyvet és internetes fórumot elolvastam, tanulmányoztam, és arra kellett rádöbbennem, hogy valószínűleg nem csak egy mese, egy humbug ami a fejemből pattant kli hanem egy nagyon ritka és misztikus dolog, talán mégpedig az, hogy én egy angyal és egy ember gyermeke vagyok, vagyis egy Nefilim aki, tulajdonképen egy halandó angyal.
Telt az idő és egyre jobban belejöttem a dolgokba. Sikeresen megtaláltam a módját annak, hogyan is lehetnék igazán hasznára az embereknek. Így vettem rá saját magam, hogy az FBI-nak dolgozzam. Igaz, hogy nagyon meg kellett érte dolgoznom, de valamit valamiért.
Példajáték: Annyira jó volt éreznem a közelségét. Azt, hogy bármi bajom van vagy lesz, akkor azzal hozzá nyugodtan fordulhatok és legfőképp azt volt a legjobb tudni és érezni, hogy szeret. Nem is akár mennyire. hiszen az életét is kockára tenné értem, ha arról lenne szó, és még most is csak kockáztat és kockáztat már csak azzal is, hogy itt van velem.
- Amennyire tudom, mindig is más volt mint a korosztálya. Éppen ezért is csodálkozom, hogy egyáltalán hogy sikerült rábírnia a nagyit, hogy hozzá menjen feleségül. – feleltem kissé elgondolkodva.
Az utolsó mondata miszerint a nagyapám az öldöklésre készít fel, eléggé dühített, de csak egy utálkozó grimaszra futotta, mivel a nagyapám bekopogtatott az ajtómon. Kizárásos alapon csak ő lehetett, hiszen a szüleim nincsenek itthon, szóval nincs más hivatalosan a házban rajtunk kívül.
Hirtelen pánik lett úrrá rajtam és azt sem tudtam mit csináljak, de mint mindig Scott most is előbb feleszmélt a megdöbbentő helyzetből, így mire én már magamhoz térhettem, ő már a szekrényem mélyén kuksolt és várt, hogy most mi is fog történni.
- Szervusz Allison! Ugye nem zavartalak meg semmiben. – kérdezte gyanakvóan.
- Jó reggelt. Nem, dehogy is. éppen Lydiával beszélgettem telefonon. Akkor fejeztük be amikor bekopogtál. – feleltem álmoskásan
- Értem, én meg már azt hittem, hogy van itt valaki akiről nem tudunk. – folytatta a rémisztő szónoklatát, miközben odaállt a gardróbom ajtaja elé.
- Ki lenne itt ugyan akiről te nem tudsz? Rajtatok, senki nem jut át csak úgy észrevétlenül. – feleltem neki durcásan, mint mindig, holott a szívem a torkomban dobogott, nehogy rátaláljon a szekrényben bujkáló Scottra.
- De harapósak vagyunk már kora reggel. Csak nem rosszat álmodtál? – kérdezte vigyorogva, azzal a rémisztő vigyorával.
- Ha igazán tudni szeretnéd, igen. Ami meg még rémisztőbb, hogy te is szerepeltél benne. – vágtam a fejéhez, miközben kipattantam az ágyból és odasétáltam a karosszékemen heverő köntösömhöz, és magamra vettem.
- Ez érdekes. Reggelinél mesélhetnél erről egy kicsit. Apropó reggeli. Azért jöttem, hogy egy tíz perc és jöhetsz enni. – felelte kedvesen mosolyogva. Ami őszintén szólva még rémisztőbb volt mint a vigyora.
- Jól van, nem ellenkezem, de akkor felöltözök. Azt viszont ha nem bánod… - néztem rá sejtelmesen.
- Ja igen, persze. Megyek máris. Csak még valami. Ha netalántán valamilyen oknál fogva kapcsolatba lép veled Rebecca, akkor szólj nekünk rendben? – mondta, olyan hangsúllyal mintha nem is a másik unokájáról, hanem valami undorító féregről lenne szó.
- Persze, szólni fogok, de nem igazán hallottam semmit mostanában róla. – válaszoltam, miközben kifelé tessékeltem, majd amikor végre elment, gyorsan magamra zártam az ajtót, és nekidőlve vártam, hogy Scott előmerészkedjen.
A példajáték
innen származik.
